Sok kutyafajtát származtatnak az ősidők tőzegkutyájától, amely az ásatások eredményei szerint 12 ezer évvel ezelőtt élhetett. A fejlődési folyamat pontosan még ma sincs kiderítve, de az európai leletek azt bizonyították, hogy több fajtának a koponya- és testformája már 4000 évvel ezelőtt is egységes volt. A tőzegkutyától származtatják a pinschereket, s a pinscherek családjából (drótszőrű pinschertõl) vezetik le a schnauzerek eredetét. E német fajta megjelenése a XV. századra datálódik. Württemberg, a badeni és bajor nagyhercegségek területén, valamint Svájc északi részén, hegyi településeken élt. Azokban a régi időkben, amikor az európai kontinensek háromnegyedét még erdők borították, s csak a lófogatú vontatást ismerték, az utazás, a kereskedőkaravánok, serfőzők, útja, a marhacsordák hajtása bizony nem egyszer veszélyes expedíciónak számított. Ezeken a vidékeken a szolgaszemélyzethez hozzátartozott a schnauzer is, aki ott ügetett a lovak mellett, jelezve és megfutamítva az ellenséget. A lovászokkal együtt az istállóban aludtak. Így azután a legkedvesebb szórakozása a rágcsálók vadászata volt. Ez a vadászszenvedély adta neki a rattler nevet is. Erős, nyers, kemény állatok voltak, a mai közép schnauzernek megfelelő testfelépítéssel. Kísérő és őrtevékenységükön túl, a parasztporták, birtokok megveszthetetlen házőrzőiként tartották őket.

Ha valaki egy schnauzerre ránéz, a legfeltűnűbb rajta, a karakteres pofaszakáll és szemöldök. Innét kapta a nevét is: schnauze (pofás), amelyet - mivel komolytalannak tartottak - hivatalosan nagyon sokáig nem fogadtak el. E kutyafajtát, mint schnauzert, elõször 1842-ben említik meg. Három fajtaváltozata ismert, a méretnagyság szerint: óriás, közép és törpe.

Az óriás schnauzer kialakulásában feltételezés szerint részt kapott, a pinscher mellett, simaszőrű német terelőkutya is és a flandriai bouvier (egyes források szerint a puli(!) is). E fajtaváltozatnál először 1850 körüli kiállításon találkozunk, ahol a feljegyzések szerint a “Medveschnauzer” és a “Russ- (korom) schnauzer” nagy tetszést aratott. Az óriás schnauzer az 1900-as évek elején Münchenben és környékén volt a legsűrűbben megtalálható, s így a köztudatban kialakult téves elképzelés miatt először e fajtát müncheni schnauzernek nevezték el. Ez a tévedés onnan származott, hogy dr. Zurhell, az akkori Münchener Schnauzerklub vezetője 1909-ben összeszámoltatta, hogy a városban abban az évben 462 óriás schnauzer után fizettek adót.

A bajor schnauzerklub kiállításán 1909. október 7-én Münchenben jelentek meg először óriás schnauzer néven. Boppel, korának neves kynológusa bírálta el a felvezetett 27 kant és 2 szukát, melyekről többek között a következőket írta: “... Igen lenyűgöző látvány volt ezeket a jellegzetes, erőtől duzzzadó, rövid és hosszú szőrű, de nagyrészben drótszőrű kemény fickókat tömegben látni. Őszintén bevallom, nem siettem a bírálattal, a szokatlan benyomásban gyönyörködtem ...” Ezen a kiállításon Boppel egy kant tartott továbbtenyésztésre alkalmasnak. Ez a kutya mélyfekete színű volt (kevés fehér tűzéssel) kemény drótszőrrel. Neve: Bitru v. Wienberg. Ezzel az apaállattal kezdődött el az óriás schnauzerek hivatalosan bejegyzett tenyésztése, s õ volt az 1. törzskönyvi számot viselő egyed. A müncheni kiállítás nagy eredménye volt a standard meghatározása.

A pionír eredményekben fontos szerpet tölt be J. Berta, az 1880-19190-es évek híres szakértője, aki a schnauzer fajtajellegének kialakításában jeleskedett. Így vallott róluk: “élénk észjárású, határozott, tettrekész, nem ugatós fajta. Temperamentumossága mellett szerény, sztoikus, csaknem filozófikus nyugalmat mutat, amely azonban pillanatok alatt támadó kedvbe megy át, s vadságba csap. Okos, lelkiekben gazdag, kifejezésteli szemei elárulják a jellemét.” Ő volt az, aki az 1897-es erfurti kiállításon a drótszőrű törpe pinscherek közül kiemelte azokat az egyedeket, akik stílusukban és testi felépítésükben az “elképzelt” típushoz közelítettek, s ezzel megadta az indítást a törpe schnauzer megformálásához.

A schnauzer egyre népszerűbb lett, fantasztikus szívóssága, az idõjárás viszontagságait jól bíró ereje, mozgékonysága, intelligenciája univerzális kutyává tették.

Az óriás schnauzert az 1900-as évek elejétől már szolgálati és őrző-védő kutyaként is kiképezték. Az első és második világháborúban hadikutyaként küldönc munkára, sebesültek felkutatására használták. A rendőrségi és az őrmunkában csúcsteljesítményeket nyújtott. Az I. Világháború után Félix Ebner vezetésével a schnauzer iránt komolyan érdeklődő szakemberek igyekeztek a Bajor-Alpokban és fennsíkokon fellelhető jobb egyedeket a fajta megőrzése és a tenyésztés újraindítása érdekében megvásárolni.

Sikeres munkájuk következményeként a fajta elindult világhódító útjára, s rövidesen vezető szerepet kapott a munkakutyák között. Edzettsége, ellenállóképessége, népszerűségét még inkább növelte. Gyorsan elterjedt a különböző európai országokban is, s már 1920-ban a tengeren túlon, s az Államokban is fellelhető volt.

Magyarországon a fajta elsõ*** hivatalos bejegyzése 1967-ben történt meg. A hazai schnauzerállomány alapítói között voltak Simor György, Vadócz Béla és Hokky Gyula bácsi is. Simor György volt a tulajdonosa a Csehszlovákiából behozott első két fekete óriás szukának, Doris és Daisy z Maridonak (tksz.: 1,2). Az első só-bors törpe, ugyanilyen színű közép és `79-ben az első só-bors óriás, Cora La Petit Tu In behozatala is az ő nevéhez fűződik. Cora volt az itthoni só-bors óriások ősanyja. Szinte párhuzamosan kezdett foglalkozni a fekete óriásokkal Vadócz Béla is az NDK-ból behozott két szukával, Gibsi és Gabi Dreiangellal (tksz.: 6,7). Az első magyarországi almot is ő hozta le 1969 júliusában. Hokky Gyula bácsi neve a fekete törpe tenyésztésének az indítását fémjelzi. A schnauzerek hosszú sora követte a kezdeti lépéseket, s a `80-as évekig NDK és cseh tenyészetekből kerültek a kutyák behozatalra. A mind divatosabbá váló óriás schnauzereknél minőségi változást az 1984/85-ös esztendő hozott. A sort Langer Sándor által, Günther Binjash dortmundi tenyészetéből behozott ICH. Cornix v.d. Hohen Ward nyitotta meg, s ezt követték a modern típusú óriás schnauzerek NSZK és Hollandia legjobb vérvonalú kanjainak - Marko's Clif, Hondo v. Günterstal, Hasso v. Günterstal, Iwan v.d. Lederhecke, Lars v.d. Noorderenk, Ibo v. Bergherbos - utódai.

HSK 1993-as Klubkiállításának katalógusából írta: Gerencsér Balázs

***A törzskönyvezést a II. Világháború után újraindították! Az elsõ két schnauzer így: Kan: Borstel v. Reichenstein MET 1. O. Sch. - Szül. 1935. VI. 17. (Muck v. d. Burg Heldenstein x Berbel v. Alt Heidelberg) Teny.: Fritz Beckenbach Tul.: Romeiser László Szuka: 2xHgy, Derbygy. Serra v. d. Burg Heldenstein MET 2. O. Sch. - Szül. 1935. IV. 18. (Muck v. d. Heldenstein x Gerta v. d. Burg Heldenstein) Teny.: H. Held Tul.: Soós Nagy Jánosné Joannovich Nóra (Az adatok az 1939. augusztus havi A Kutya 10. oldláról valók!)

forrás: http://www.gportal.hu/gindex.php?pg=11859966